Kedves Közönség!
Nyilván mindannyian észrevették már, hogy a földgömb milyen felemás. Bántóan, idegesítően, nyugtalanítóan. És nemcsak azért, mert a déli félgömbön túl kevés a szárazföld. Ez csak az igazságérzetünket zavarhatná, de az igazán nyugtalanító ebben a látványban az a képtelennek tűnő tény, hogy a szárazföldek északról csöpögnek délre. Mint a jégcsapok. Afrika és Dél-Amerika jól láthatóan elkeskenyedik lefelé, Ausztráliáról Tasmánia már le is csöppent. Aztán ott van Ázsia három nagy félszigete, amik megfelelnek Európa három nagy félszigetének: Arábia Ibériának, India Itáliának, Hátsó-India pedig a Balkán félszigetnek. Ez nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy a részletek is ki vannak dolgozva: még a Balaton félszigetei is beazonosíthatók a fentiekkel: Badacsony, Tihany, Almádi kicsiben ugyanúgy a Déli sark felé csöpögnek, mint Ibéria, Itália és a Balkán. Véletlen ez se lehet. Ahogy egyébként még Budapest közigazgatási térképét is nehéz nem úgy nézni, mint egy kis Európát (Buda), Ázsiát (Pest) és Észak-Afrikát (Csepel szigetcsúcs). Sorolhatnám az elgondolkodtató példákat, de a lényeg: valaminek kell lennie, ami a térképeinket szervezi, alakítja, mozgatja. Kell léteznie egy földrésznek valahol Délen, ami lassan magához vonzza a bolygó szárazföldjeit. Létezik ilyen földrész: az Antarktisz. Valaha a mai Jeges-tenger helyén terült el, és évmilliárdok alatt odavonzotta magához a földrészeket. És azután egy szép napon - évmilliárdokkal ezelőtt - áttelepült a déli pólusra, és ma is ott van. És ugyanazt teszi, mint Arktisz-korában. Meditál.
„Az Antarktisz formája egy agyra emlékeztet.” – írja Korodi Luca ennek a kiállításnak az előzetesében. Nemcsak emlékeztet, hanem az is! A vastag jégpáncél alatt meditáció folyik. Egy - pontosabb szó híján -földrésznek nevezett elme hallgatja a jégpáncélja fölötti hóban recsegő lépteket. Van min meditálnia. Scott expedíciója gyalog ment, és meghaltak. Amundsen jobban kiszámította az útját: az ő expedíciója kutyaszánnal érte el a Déli- sarkot, de ők a kutyáikat ették meg az úton. Ezen bizony van mit meditálni. „A világ abszurd – írja Korodi Luca. - Állandó újragondolás. Átértékelésre késztet.”
Kedves Közönség!
Korodi Luca egy kedves ímélben azt írta nekem, hogy egy versre gondolt megnyitónak, mert „egyedül a költészet az, ami megmentheti a megnyitót”, amire egy hasonlóan kedves ímélben megkérdeztem, hogy miért is kéne megmenteni ezt a kiállítást, mire egy még kedvesebb ímélben azt válaszolta, hogy azt szeretné, ha „a kiállítás része lenne a megnyitó és nem egy magyarázó szöveg”.
Sokat gondolkodtam ezen. Feltúrtam a régi verseimet, kerestem bennük részecskéket, absztrakciókat, elmozdulásokat, fényeket és mindenekelőtt Antarktiszt. Találtam is bőven, de.
De végül mégsem bírtam megállni, hogy ne vegyem észre és szóvá ne tegyem (tehát magyarázzam) a Fénygerinc Alian, elmozdulás 5. című képen látható íves (bemozdult? sokszor exponált?) fénysort, ami engem is egy gerincre emlékeztet, és aztán ne hozzam összefüggésbe a Cápa című képen látható hasonló bordázatokkal (halcsontozattal?), és hozzájuk ne társítsam a Bálnahang című kép nyugalmát, és aztán ne gondoljak boldog planktonokra és más gerinctelen táplálékra, és sok-sok boldog és boldogtalan gerincesre a táplálékláncban, és a táplálékláncok bonyolultságára úgy általában, és ha már úgyis ezekre gondolok, akkor eszembe ne jusson a DNS , és az, hogy a gerincesek gerincvonala meg a DNS-lánc egy másik dimenzióban talán tényleg csak egy éjszakai autólámpa sokszor exponált fénye… És itt hiába próbáltam leállítani az agyamat: előjött az a sok horizontális vonal és folt ezeken a képeken, tájképként, kondenzcsíkokként, mintha egy bolygó szférái lennének, például a Tájelmozdulás naplementében c. képen a havas táj alatti ördögi narancsszín, ami talán a magma, mindenesetre egy alsó világ - és rögtön előjött hozzá a Párduc, elmozdulás 1. és az Életjelek, elmozdulás 2. c. képeken a horizontális nyugalomba ékként betörő alsó világ, és ez megint brutálisan visszavitt a Fénygerinchez, ahol a háttérben egy halványabb körív is látható, ami egyértelműen egy bolygót jelez, és mindez egyre biztosabbá tette, hogy ezeken a képeken a festő az egész világegyetemet modellezi, és mivel ez tényleg lehetetlen, legalább egyetlen bolygóra egyszerűsíti a dolgot…
Vagyis itt vagyunk a Földön. „… a Föld számunkra az őskáosz elemeiből épített legnagyobb idea…” – írja Korodi Luca. Írja nagyon komolyan, de azt is tudja, hogy a komolyság a világnak csak egy töredékét teszi ki, tudja, hogy egy működő világmodellhez, pláne az őskáoszhoz humorra is szükség van, ami ugyan szintén csak a töredékét teszi ki a világnak, de nélküle tényleg nem lehetne itt kibírni, tehát én se tudom nem észrevenni azt a jó pár képen fel-feltűnő két kíváncsi hímivarsejtet, akikről nem tudni, hogy eltévedtek, kalandoznak, vagy esetleg céljuk is van, mindenesetre ámulva lebegnek vagy fáradtan hevernek a képeken.
Szóval, kedves közönség, elbuktam: magyarázni kezdtem a képeket. Nem tudtam nem ezt tenni. Nem tudtam nem észrevenni, és leírni, hogy itt valaki gondolkozik, sőt, gondolkodik, sőt, meditál helyettem, helyettünk is - mindenen. A festő. Vagy valaki más. Vagy valami más. Az Antarktisz például. Persze nem tudhatjuk, hogy ezt teszi-e. Túl messze van, és túl vastag a jég rajta (nyilván nem véletlenül). De azt láthatjuk a saját szemünkkel, hogy itt és most, ebben a templomi térben, ebben a félhomályban ezek mellett a csodálatos festmények mellett ez az Antarktisz valóban él, meditál, hat, varázsol, és mindenekfölött vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz…
Kemény István
Nyilván mindannyian észrevették már, hogy a földgömb milyen felemás. Bántóan, idegesítően, nyugtalanítóan. És nemcsak azért, mert a déli félgömbön túl kevés a szárazföld. Ez csak az igazságérzetünket zavarhatná, de az igazán nyugtalanító ebben a látványban az a képtelennek tűnő tény, hogy a szárazföldek északról csöpögnek délre. Mint a jégcsapok. Afrika és Dél-Amerika jól láthatóan elkeskenyedik lefelé, Ausztráliáról Tasmánia már le is csöppent. Aztán ott van Ázsia három nagy félszigete, amik megfelelnek Európa három nagy félszigetének: Arábia Ibériának, India Itáliának, Hátsó-India pedig a Balkán félszigetnek. Ez nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy a részletek is ki vannak dolgozva: még a Balaton félszigetei is beazonosíthatók a fentiekkel: Badacsony, Tihany, Almádi kicsiben ugyanúgy a Déli sark felé csöpögnek, mint Ibéria, Itália és a Balkán. Véletlen ez se lehet. Ahogy egyébként még Budapest közigazgatási térképét is nehéz nem úgy nézni, mint egy kis Európát (Buda), Ázsiát (Pest) és Észak-Afrikát (Csepel szigetcsúcs). Sorolhatnám az elgondolkodtató példákat, de a lényeg: valaminek kell lennie, ami a térképeinket szervezi, alakítja, mozgatja. Kell léteznie egy földrésznek valahol Délen, ami lassan magához vonzza a bolygó szárazföldjeit. Létezik ilyen földrész: az Antarktisz. Valaha a mai Jeges-tenger helyén terült el, és évmilliárdok alatt odavonzotta magához a földrészeket. És azután egy szép napon - évmilliárdokkal ezelőtt - áttelepült a déli pólusra, és ma is ott van. És ugyanazt teszi, mint Arktisz-korában. Meditál.
„Az Antarktisz formája egy agyra emlékeztet.” – írja Korodi Luca ennek a kiállításnak az előzetesében. Nemcsak emlékeztet, hanem az is! A vastag jégpáncél alatt meditáció folyik. Egy - pontosabb szó híján -földrésznek nevezett elme hallgatja a jégpáncélja fölötti hóban recsegő lépteket. Van min meditálnia. Scott expedíciója gyalog ment, és meghaltak. Amundsen jobban kiszámította az útját: az ő expedíciója kutyaszánnal érte el a Déli- sarkot, de ők a kutyáikat ették meg az úton. Ezen bizony van mit meditálni. „A világ abszurd – írja Korodi Luca. - Állandó újragondolás. Átértékelésre késztet.”
Kedves Közönség!
Korodi Luca egy kedves ímélben azt írta nekem, hogy egy versre gondolt megnyitónak, mert „egyedül a költészet az, ami megmentheti a megnyitót”, amire egy hasonlóan kedves ímélben megkérdeztem, hogy miért is kéne megmenteni ezt a kiállítást, mire egy még kedvesebb ímélben azt válaszolta, hogy azt szeretné, ha „a kiállítás része lenne a megnyitó és nem egy magyarázó szöveg”.
Sokat gondolkodtam ezen. Feltúrtam a régi verseimet, kerestem bennük részecskéket, absztrakciókat, elmozdulásokat, fényeket és mindenekelőtt Antarktiszt. Találtam is bőven, de.
De végül mégsem bírtam megállni, hogy ne vegyem észre és szóvá ne tegyem (tehát magyarázzam) a Fénygerinc Alian, elmozdulás 5. című képen látható íves (bemozdult? sokszor exponált?) fénysort, ami engem is egy gerincre emlékeztet, és aztán ne hozzam összefüggésbe a Cápa című képen látható hasonló bordázatokkal (halcsontozattal?), és hozzájuk ne társítsam a Bálnahang című kép nyugalmát, és aztán ne gondoljak boldog planktonokra és más gerinctelen táplálékra, és sok-sok boldog és boldogtalan gerincesre a táplálékláncban, és a táplálékláncok bonyolultságára úgy általában, és ha már úgyis ezekre gondolok, akkor eszembe ne jusson a DNS , és az, hogy a gerincesek gerincvonala meg a DNS-lánc egy másik dimenzióban talán tényleg csak egy éjszakai autólámpa sokszor exponált fénye… És itt hiába próbáltam leállítani az agyamat: előjött az a sok horizontális vonal és folt ezeken a képeken, tájképként, kondenzcsíkokként, mintha egy bolygó szférái lennének, például a Tájelmozdulás naplementében c. képen a havas táj alatti ördögi narancsszín, ami talán a magma, mindenesetre egy alsó világ - és rögtön előjött hozzá a Párduc, elmozdulás 1. és az Életjelek, elmozdulás 2. c. képeken a horizontális nyugalomba ékként betörő alsó világ, és ez megint brutálisan visszavitt a Fénygerinchez, ahol a háttérben egy halványabb körív is látható, ami egyértelműen egy bolygót jelez, és mindez egyre biztosabbá tette, hogy ezeken a képeken a festő az egész világegyetemet modellezi, és mivel ez tényleg lehetetlen, legalább egyetlen bolygóra egyszerűsíti a dolgot…
Vagyis itt vagyunk a Földön. „… a Föld számunkra az őskáosz elemeiből épített legnagyobb idea…” – írja Korodi Luca. Írja nagyon komolyan, de azt is tudja, hogy a komolyság a világnak csak egy töredékét teszi ki, tudja, hogy egy működő világmodellhez, pláne az őskáoszhoz humorra is szükség van, ami ugyan szintén csak a töredékét teszi ki a világnak, de nélküle tényleg nem lehetne itt kibírni, tehát én se tudom nem észrevenni azt a jó pár képen fel-feltűnő két kíváncsi hímivarsejtet, akikről nem tudni, hogy eltévedtek, kalandoznak, vagy esetleg céljuk is van, mindenesetre ámulva lebegnek vagy fáradtan hevernek a képeken.
Szóval, kedves közönség, elbuktam: magyarázni kezdtem a képeket. Nem tudtam nem ezt tenni. Nem tudtam nem észrevenni, és leírni, hogy itt valaki gondolkozik, sőt, gondolkodik, sőt, meditál helyettem, helyettünk is - mindenen. A festő. Vagy valaki más. Vagy valami más. Az Antarktisz például. Persze nem tudhatjuk, hogy ezt teszi-e. Túl messze van, és túl vastag a jég rajta (nyilván nem véletlenül). De azt láthatjuk a saját szemünkkel, hogy itt és most, ebben a templomi térben, ebben a félhomályban ezek mellett a csodálatos festmények mellett ez az Antarktisz valóban él, meditál, hat, varázsol, és mindenekfölött vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz…
Kemény István
RSS Feed
