Régóta foglalkoztat a valóság. (nevetés) Lett ennek „egyezményes”, „hétköznapi értelemben vett” továbbá sokféle jelzővel: virtuális, történelmi, társadalmi, fizikai, elbeszélt, személyes, és még további jelzőkkel megfogalmazás révén megragadni igyekezett verziója. E jelzők összeegyeztethetetlen tarkaságát látván csak a kacagás lehetősége marad fönn, mi is valóság. Most nem fogom megmondani, mi valóság, mert még mindig foglalkoztat, azaz fogalmam kevés; és Korodi Luca kiállításán is csak az ez irányú gondolkodás néhány kísérlete idézhető.
Állítólag van ez az éber állapotú agyműködés, ami szembeállítható az állítólag nem éber állapotú agyműködésekkel, tehát elkezdhetjük megfejteni például a személyesen megélt valóságot annak mentén, épp mennyit számolunk egy illető agyi idegi aktivitásaként, ami agyhullámokká áll össze. Így deltában, thetában, alfában, vagy bétában lehet egy agyi rész: számszerint 1-4, 4-8, 7,5-12,5; 13-30, illetve a gammában 30-70 Hertz frekvenciájú rezgésben. Vannak olyan neuronok, amik hajlamosak bizonyos frekvencián kisülni, ezek neve rezonátor. Ezt most nem értem, de szépen ideillik.
Emlékezzenek arra, legyenek olyan kedvesek, ha Önök valóban érdeklődnek Korodi Luca művészete iránt, hogy az úgynevezett éber fogalmak hogyan bomlanak le az álomban, a krokodil egyben képes szikkadás lenni, a tánc fény, stb. nem különböznek el, mint ahogyan a feketerigó énekében nem ismételt és nem fogalmi motívumok hangzanak el, de az egész csak az élet dicsőítéséről szól.
Ez az egyik vége a valóságnak, a fogalmak összeomlása, amikor az összefüggések elnyelnek minden dologszerűt. A másik pedig az autista spektrum, az összefüggések elvesztése, diszkrét dolgok szilvapudingban lebegése, ami talán megragadható úgy is, mint szemponttalanság. De valóság. Ezt az összefüggéstelen törmeléklebegést a varázslók leggonoszabbika akként jellemezte, hogy valójában a dolgok így volnának önmagukban, ha nincs meg egy szellemi alap, amire összeépülni ágábrában tudnának.
Korodi Luca gondolkodása, legalábbis amire a művészetéből visszakövetkeztethetünk, egyértelműen az álomvalóság spektrumában mozog. Ezt mondani sem kell, lévén látjuk, hogy ez a kiállítás egyfelől mindenképpen installáció, mert megrendezett elemekből áll, de másfelől, még ezen túl, nem merül ki diszkrét elemek egymás utáni fölfűzöttségében, hanem elvéve a konvencionális kiállítás-megvilágító fényeket, jó részben maguktól fénylő művek füzére, ami totálélményt adó fénykörnyezetet ad, azaz nem csak egy installáció. Ezt a típusú installációs élményt nevezte Claire Bishop „dream scene”-nek, álomszínpadnak, ahol a fény által hordozott képi információ freudi elképzelés szerint nem más, mint egy sötétségből ki-kibukkanó dolgok meghatározta helyzet.
Az álomvalóság nem okvetlenül freundi értelemben, csak az én együgyű, konzervatív, regresszív olvasatomban maga a legrosszabb értelemben vett tudományos gondolkodást megelőző, analógiás világkép. Ahol a körtemellű nők, darázspókok, sziklaszilárd állítások, nyárspolgárok, békaemberek alkotják a világot. Ez a velünk, neurotipikusakkal (khm) született elmeműködés, ahol a szimpátiák építenek, egymással magyarázzuk a dolgokat.
Korodi Luca pusztán kijátssza az állítólagos ébrenlét és állítólagos nem ébrenlét közti hamis ellentmondást, amikor a külvilághoz való viszonyulásában álomhoz hasonló folyamatokat végeztet el a külvilágon. Azaz ébrenlétét nem kereső tekintete meglévő kívánt képeinek újra-megtalálására, hanem a külső impulzusok nem megválogatására használja, hogy szűretlenebb benyomás érkezhessen. Mindezt festészetéből már ismerjük, erről évekkel ezelőtt is beszéltem, és ez a módszer, ez a következetesség a kapocs ehhöz a mostani kiállításhoz, ha valaki meglepődött volna ezen az anyagon.
Node mindeközben, hogy irány nélküli figyelmet gyakorol Korodi Luca, ál-álmot, ál-ébrenlétet, mivel történetesen nem alszik, ezért értelmező, rendszerező funkciók ugyanúgy dolgoznak, s hasonlóságokra derül fény. Ezért egyes motívumok, a DNS-lánc és a gerinc összefüggésbe kerül, mert hasonlítanak, mert nagyjából ugyanakkora darabok egymás mögé fölfűzöttségei. Hasonlít hozzájuk ugyanezért az a fénykalligráfia is, ami egy rezgetett kéz által tartott képrögzítő készülék által előállított éjszakai fölvételen jelenik meg, a közvilágítás pulzáló fényforrása is egy ilyen füzér képét adja, ha nem leraktuk a kamerát mozdulatlan, szimulált három dimenzióssá, valójában kettővé lapítva a négyet, hanem decentráljuk fókuszát egy minimális kameratartó kéztánccal.
Ellenkezik Korodi Luca azzal, hogy üzenjen valamit, hogy alanyi legyen, hogy vállaljon valami információszerűt, hogy a hasonlóságok ágábrája valahová mutasson, ami konkrét dolog állítása lenne. Nem, itt arról van szó, hogyan születhetnek az információk, honnan merítve szilárdulhatnak valamivé, miknek mentén.
Ha bármit is állít mégis e kiállítás, annak nem kisebb a tétje, mint ami a mozgóképben fogalmazódik meg: a sorozatlövések fénypontjai a sötétség lakódobozának falát elemésztik, s olyan vakító a világ azon túl, mint amikor nem hisznek annak, aki Plátón barlangjába visszamegy a többi lekötözötthöz, hogy tájékoztasson a valóságról.
Önök ezt nem álmodták, Önök ezt testi jelenlétben hallották és látják: nem maradhatnak ugyanazok, föl ne adják, hogy keressenek valóságot, fognak találni!
Állítólag van ez az éber állapotú agyműködés, ami szembeállítható az állítólag nem éber állapotú agyműködésekkel, tehát elkezdhetjük megfejteni például a személyesen megélt valóságot annak mentén, épp mennyit számolunk egy illető agyi idegi aktivitásaként, ami agyhullámokká áll össze. Így deltában, thetában, alfában, vagy bétában lehet egy agyi rész: számszerint 1-4, 4-8, 7,5-12,5; 13-30, illetve a gammában 30-70 Hertz frekvenciájú rezgésben. Vannak olyan neuronok, amik hajlamosak bizonyos frekvencián kisülni, ezek neve rezonátor. Ezt most nem értem, de szépen ideillik.
Emlékezzenek arra, legyenek olyan kedvesek, ha Önök valóban érdeklődnek Korodi Luca művészete iránt, hogy az úgynevezett éber fogalmak hogyan bomlanak le az álomban, a krokodil egyben képes szikkadás lenni, a tánc fény, stb. nem különböznek el, mint ahogyan a feketerigó énekében nem ismételt és nem fogalmi motívumok hangzanak el, de az egész csak az élet dicsőítéséről szól.
Ez az egyik vége a valóságnak, a fogalmak összeomlása, amikor az összefüggések elnyelnek minden dologszerűt. A másik pedig az autista spektrum, az összefüggések elvesztése, diszkrét dolgok szilvapudingban lebegése, ami talán megragadható úgy is, mint szemponttalanság. De valóság. Ezt az összefüggéstelen törmeléklebegést a varázslók leggonoszabbika akként jellemezte, hogy valójában a dolgok így volnának önmagukban, ha nincs meg egy szellemi alap, amire összeépülni ágábrában tudnának.
Korodi Luca gondolkodása, legalábbis amire a művészetéből visszakövetkeztethetünk, egyértelműen az álomvalóság spektrumában mozog. Ezt mondani sem kell, lévén látjuk, hogy ez a kiállítás egyfelől mindenképpen installáció, mert megrendezett elemekből áll, de másfelől, még ezen túl, nem merül ki diszkrét elemek egymás utáni fölfűzöttségében, hanem elvéve a konvencionális kiállítás-megvilágító fényeket, jó részben maguktól fénylő művek füzére, ami totálélményt adó fénykörnyezetet ad, azaz nem csak egy installáció. Ezt a típusú installációs élményt nevezte Claire Bishop „dream scene”-nek, álomszínpadnak, ahol a fény által hordozott képi információ freudi elképzelés szerint nem más, mint egy sötétségből ki-kibukkanó dolgok meghatározta helyzet.
Az álomvalóság nem okvetlenül freundi értelemben, csak az én együgyű, konzervatív, regresszív olvasatomban maga a legrosszabb értelemben vett tudományos gondolkodást megelőző, analógiás világkép. Ahol a körtemellű nők, darázspókok, sziklaszilárd állítások, nyárspolgárok, békaemberek alkotják a világot. Ez a velünk, neurotipikusakkal (khm) született elmeműködés, ahol a szimpátiák építenek, egymással magyarázzuk a dolgokat.
Korodi Luca pusztán kijátssza az állítólagos ébrenlét és állítólagos nem ébrenlét közti hamis ellentmondást, amikor a külvilághoz való viszonyulásában álomhoz hasonló folyamatokat végeztet el a külvilágon. Azaz ébrenlétét nem kereső tekintete meglévő kívánt képeinek újra-megtalálására, hanem a külső impulzusok nem megválogatására használja, hogy szűretlenebb benyomás érkezhessen. Mindezt festészetéből már ismerjük, erről évekkel ezelőtt is beszéltem, és ez a módszer, ez a következetesség a kapocs ehhöz a mostani kiállításhoz, ha valaki meglepődött volna ezen az anyagon.
Node mindeközben, hogy irány nélküli figyelmet gyakorol Korodi Luca, ál-álmot, ál-ébrenlétet, mivel történetesen nem alszik, ezért értelmező, rendszerező funkciók ugyanúgy dolgoznak, s hasonlóságokra derül fény. Ezért egyes motívumok, a DNS-lánc és a gerinc összefüggésbe kerül, mert hasonlítanak, mert nagyjából ugyanakkora darabok egymás mögé fölfűzöttségei. Hasonlít hozzájuk ugyanezért az a fénykalligráfia is, ami egy rezgetett kéz által tartott képrögzítő készülék által előállított éjszakai fölvételen jelenik meg, a közvilágítás pulzáló fényforrása is egy ilyen füzér képét adja, ha nem leraktuk a kamerát mozdulatlan, szimulált három dimenzióssá, valójában kettővé lapítva a négyet, hanem decentráljuk fókuszát egy minimális kameratartó kéztánccal.
Ellenkezik Korodi Luca azzal, hogy üzenjen valamit, hogy alanyi legyen, hogy vállaljon valami információszerűt, hogy a hasonlóságok ágábrája valahová mutasson, ami konkrét dolog állítása lenne. Nem, itt arról van szó, hogyan születhetnek az információk, honnan merítve szilárdulhatnak valamivé, miknek mentén.
Ha bármit is állít mégis e kiállítás, annak nem kisebb a tétje, mint ami a mozgóképben fogalmazódik meg: a sorozatlövések fénypontjai a sötétség lakódobozának falát elemésztik, s olyan vakító a világ azon túl, mint amikor nem hisznek annak, aki Plátón barlangjába visszamegy a többi lekötözötthöz, hogy tájékoztasson a valóságról.
Önök ezt nem álmodták, Önök ezt testi jelenlétben hallották és látják: nem maradhatnak ugyanazok, föl ne adják, hogy keressenek valóságot, fognak találni!
RSS Feed
